Milyen utat választ a kubai forradalom? Egy vita margójára

A kubai forradalom fennállásának legnehezebb pillanatai előtt áll. A szigetországban általános vélemény, hogy társadalmunknak fontos változásokon kell átesnie. Ezen belül azonban vita folyik azok sebességéről, hatóköréről, tartalmáról és karakteréről. Fontosak a határok, melyek kijelölik, meddig mehetnek ezek a változások anélkül, hogy ellenőrizhetetlenné válva a rendszer, amelyet 50 éve védelmezünk, amelyért lelkünket, szívünket, életünket adtuk, eszméit és alapjait sértenék.

Általánosságban az eddig meghozott és tervezett intézkedések válaszok a kubai gazdaság produktivitásának és hatékonyságának növelésének szükségességére, a nemzeti valutának és a béreknek a felértékelésére és fontos importágazatoknak, különösen az élelmiszertermelésnek, a kiváltására. Röviden: egy olyan gazdaság újjáélesztése a cél, melyet súlyosan terhel az elmaradottság, legfontosabb piacainak és forrásainak megszűnése a népirtással felérő amerikai blokád következményeként, de a belső bürokratikus akadályok és egyéb hibák is.

Ezen lépések megtétele egy nehéz szituációban történik, melyben folyamatosan fenyegetik és megpróbálják elpusztítani a forradalmat. Nyilvánvaló a reformok azon szándéka, hogy mindenekelőtt piaci mechanizmusoknak és más ösztönzőknek a bérezésben is megjelenő bevezetésével növeljék a hatékonyságot és a produktivitást, legelőször is a mezőgazdaságban.

Ezen lépéseket, melyek legitimek, sőt szükségesek egy olyan átmeneti társadalom túléléséhez, mely elszigetelődött és szüntelenül fenyegetve van, annak értékelni, amik: a körülmények kikényszerítette visszavonulásnak, egy szükséges és időleges rossznak, és sohasem előrelépésnek, vagy a szocializmus felépítésének alternatív útjának. Ez az érem egyik oldala, de teljesen más úgy tekinteni az egyenlőtlenséget, mint valamit, ami megengedhető, normális, elkerülhetetlen, sőt egészséges dolgot a rendszer működése számára.

Világos perspektíva nélkül, amely ezeket a lépéseket ideiglenesnek tekinti, fennáll a veszélye annak, hogy további elszigeteltség esetén ezek a gazdasági reformok egy adott ponton saját dinamikájuk eredményeképpen lassan és észrevétlenül kapitalista restaurációvá válnak, és a szociális torzulásokat, amelyeket ezen lépések eredményeznek, a szocialista forradalom ellen használhatják fel. Ha ilyen utat választunk, elkerülhetetlen, hogy a prokapitalista szektorok megerősödnek a kubai társadalomban, és súlyosan aláássák a szociális egyenlőség és a szolidaritás szociális értékeit.

Egy kapitalista restauráció Kubában minden szempontból totális katasztrófa lenne népünk számára.

Egy a szocializmusba való átmeneti társadalom, mint amilyen Kuba is, úgy definiálható, mint egy olyan társadalom, melyben a régi és új elemei együtt léteznek, egymással ellentmondásos kapcsolatban állva. El kell dőlnie, hogy a két elem melyike győzi le a másikat, mely fog uralkodni.

Azt hiszem, hogy az alapvető kérdés, amit fel kell tennünk magunknak az az: mennyiben fogja befolyásolni az aktuális kampány az ingyenes közszolgáltatások, a társadalmi és szociális egyenlőség és az alapvető szociális vívmányok ellen a kubai forradalmat. Már önmagában is ellentmondás azt feltételezni, hogy a szocializmust építjük azzal, hogy az egyenlőtlenséget támogatjuk, vagy azt, mint normálist és elkerülhetetlent elfogadjuk. Ezt már a kapitalizmus is egész jól csinálja.

A liberális kapitalizmus szószékeiről az egyén jogairól és lehetőségeiről prédikálnak, de ezzel egyidejűleg kijelentik, hogy lehetetlen, hogy mindenki azonos életkörülmények között éljen.

Tehát az egyenlőtlen jövedelmek teljesen normálisak. A szocializmusnak átmeneti fázisában mint szükséges rosszat, el kell fogadnia bizonyos mértékű egyenlőtlenséget, ám ennek ellenére első naptól kezdve törekednie kell arra, hogy ezt fokozatosan és tartósan csökkentse. Az ellenkező irányba ható hajlam az egyenlőtlenség támogatására növelendő a termelési kedvet, csak a kapitalizmushoz vezet bennünket. Lehetetlen egy kapitalista alapokon működő gazdaságot és ezzel egyidejűleg egy szocialista politikai és szociológiai modellt fenntartani.

A teljesítménybérezés és a bérek felhasználása a motiváció növelésére nem ahhoz vezetnek, hogy a dolgozók "képességeik szerint" dolgozzanak, hanem mint a kapitalizmusban, rablógazdálkodást okoz, és azt, hogy a dolgozó saját maga és családja anyagi szükségletei által kényszerítve egészen elmenjen fizikai lehetőségeinek végső határáig. Ennek eredményeképpen előtérbe kerülnek az individuális megoldások a kollektívakkal szemben, és ez versenyre ösztönöz a dolgozók és a vállalatok között, amely pontosan a szocializmus szellemének ellentéte.

A kapitalista gazdasági elemek további kapitalizmust termelnek. Még az időlegesen kipróbált piacgazdasági eljárások sem feleltek meg az elvárásoknak. A gyakorlati, vagy empirikus pragmatizmus csak egy kapitalista kikötőbe vezethet bennünket. Ennek a hajónak egy iránytűként szolgáló tervre van szüksége, egy projektre, melyet mindenekelőtt megvitatnak, és amelyet mindenki megszavaz.

Ez most kétszeresen is veszélyes, tekintettel a globális kultúrháborúra, melyet az imperializmus folytat, mely megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem lehetséges az élet, csak a kapitalizmusban, mely önzetlenebb és hatékonyabb, mint valaha, paradox módon ezzel egyidejűleg azonban a rendszer történetének legnagyobb válságán megy keresztül és egy olyan léket kapott hajóhoz hasonlít, melybe minden oldalról ömlik a víz. A kapitalizmusnak sohasem volt nagyobb befolyása Kubában, mint manapság. Ez azért különösen veszélyes, mert önkéntelenül is hozzájárulunk a kapitalizmus teoretikus és ideológiai legitimálásához.

A látszólagos zsákutca, melybe a kubai szocialista projekt jutott annak a következménye, hogy lehetetlen felépíteni egyetlen országban a szocializmust. Mivel a dél-amerikai forradalom elhúzódik, nem látszik más lehetőség, mint a piaci reform alkalmazása. És valóban igaz, ha a kubai forradalomnak sikerülne is a munkásdemokrácia teljes potenciálját kiteljesítenie, akkor sem kerülheti el a rettenetesen elmaradott gazdasági körülményeinek a következményeit, melyek az elszigetelődéssel és a projekt azt követő torzulásaival együtt súlyosan megterhelték. Ahogyan Marx mondotta: a kapitalizmus régi ócskaságai újra felszínre kerülnek.

Számunkra a szocializmus latin-amerikai elterjedése élet és halál kérdése. Ezért és más okokból is meggyőződésem, hogy Chávez elnök javaslatát az V. Internacionálé megalapításáról nekünk lelkesen üdvözölnünk kellene és egyik fő segítőjének kellene lennünk. A kubai forradalom számára az internacionalista politika nem egyszerűen morális kötelesség, vagy hagyomány, hanem létkérdés.

Az a téves elképzelés, hogy egy adag szocializmust és egy adag piacgazdaságot kombinálni tudunk és ez egy hosszú távú megoldást jelent veszélyes illúzió. És pontosan ilyen veszélyes az az elképzelés, mely azt próbálja elhitetni, hogy a gazdasági változások nem hatnak ki a politikai struktúrákra, mintha e kettőnek semmi köze sem lenne egymáshoz.

Mivel a szocializmus elsősorban öntudat kérdése, és nemcsak a hétköznapi életé, épp olyan fontos, hogy hogyan termeljük a dolgokat, mint az, hogy mit termelünk. Éppen ezért a szocializmus felépítéséhez ugyanolyan fontos a macska színe, mint az a tény, hogy egeret fog (itt a szerző utal Teng Hsziao-ping, a Kínai Kommunista Párt egykori vezetőjének opportunista nézetére, miszerint “mindegy, hogy a macska fehér vagy fekete, az a lényeg, hogy megfogja az egeret” - szerk). Nem lehetséges magasabb társadalmi fokozatot elérni, ha a jólét olyan termelési körülményekből származik, melyek elősegítik az egyenlőtlenséget, a kizsákmányolást és a rivalizálást.

A tervgazdaságban a termelékenység növelésének egyetlen útja, ami nem a kapitalizmus, az a munkásellenőrzés. Ez egyben a legjobb ellenszere a korrupciónak is. Ennek nem lehet semmilyen adminisztratív, vagy bürokratikus alternatívája sem. Így például lehet, hogy a köztársaság legfelsőbb számviteli ellenőre gyakran igen hasznos tud lenni, de mégannyi felső kontroll sem fogja megoldani a problémát, ha nem ér el a gyökerekig. A történelem számtalanszor megmutatta, milyen hatástalanok a felülről irányított reformok és a bürokratikus megoldások a szocializmus építése folyamán. A szocializmus azt jelenti, hogy a hatalomnak a munkások kezében kell lennie, és nem csak névleg és formálisan, hanem a gyakorlatilag és valóságosan.

A bürokrácia nem képes ellenőrizni önmagát. Emiatt nem szabadna figyelmen kívül hagyni elkötelezett és tekintélyes értelmiségiek figyelmeztetését, hogy a bürokrácia egyes elemei "minden eshetőségre felkészülve" megszilárdítják gazdasági pozícióikat. Tehát egy, a kapitalizmus felé irányuló változást sejtenek, és erre az esetre felkészülve biztosítják saját jólétüket.

Habár még korai lenne megmondani, hogy ez a folyamat hová vezet, de azt hiszem, hogy van három kulcsfontosságú elem, amit figyelembe kell vennünk: Azt, hogy a jelenlegi erőviszonyok és a kubaiak politikai és kulturális öröksége kedvezőek egy szocialista projekt számára. Azoknak, akik ma Kubában egy kapitalista restaurációról álmodnak, nincs semmilyen legitimációjuk és támogatottságuk.

A kubai népnek, és forradalmi vezetőjének kezdeti szilárd elhatározását a kubai szocializmus megtartására, egyetlen garanciaként szociális vívmányaink megőrzésére, és arra, hogy biztosítsuk független, önálló nemzeti létünket. Szándékainktól függetlenül ezek a változások olyan erőket szabadíthatnak fel, melyek saját dinamikájuktól hajtva kikerülhetnek ellenőrzésünk alól.

A nemzetközi változók, különösen a forradalmi folyamatok fejlődése Venezuelában, így vagy úgy, de döntően fogják befolyásolni a kubai folyamatok végeredményét. Az előttünk álló kihívás ugyanaz, mellyel minden forradalmi folyamatnak, mely a reakcióval konfrontálódik szembe kell néznie, hogy egy lövészárokban kell parlamentet berendeznie, amelynek olyan ellenséggel kell harcolnia, mely ügyetlenségünket és széthúzásunkat ügyesen kihasználja.

Ebben a lövészárokban nincs más alternatíva, csak a dolgozó emberek parlamentje.

Vannak pozitív jelek is. Például a dolgozók központi szerepének ismételt említése a korrupcióval és a gazdaságtalansággal szemben, és a számtalan munkahelyen a tervről folytatott gazdasági viták. Ezek közé tartozik a kommunista párt, a kormányzati és politikai struktúra demokratizálásának Raúl Castro által meghirdetett jelszava is.

A demokráciának nem szabad sem ideális absztrakciónak lennie, sem polgári maszkabálnak, mely elkendőzi a kapitalizmus diktatúráját, hanem az ország dolgozó többségének demokráciájának kell lennie, mely valódi hatalmat és ellenőrzést gyakorol alulról. Raúl beszéde további vitákat váltott ki, pl. a CTC (Kubai Szakszervezeti Szövetség), az FEU (Kubai Diákszövetség), az UNEAC (Írók és Művészek Szövetsége) kongresszusán, válaszként az állami vezetés sokat hirdetett jelszavára, hogy problémáink megoldásához a legjobb és legegészségesebb módszer a forradalmárok közti szabad és nyílt vita.

Ez már a forradalom történetében nem először alkalmazott gyakorlat lenne. Gondoljunk például a Kubai Kommunista Párt 4. kongresszusának felhívására, vagy a munkásparlamentekre a legmélyebb válság, a különleges időszak idején. (A Szovjetunió összeomlása után eltűnt az az alap, melyen a kubai gazdaság évtizedeken át nyugodott. Ebben az időszakban kiáltotta ki a kormány az ún. "különleges időszakot" (período especial), és vezetett be egy reformcsomagot, amely az addigi szocialista Kubában elképzelhetetlen lett volna, és nemcsak átalakította a kubai gazdaságot, hanem jelentős szociális következményeket is maga után vont.) Most az eddigi tapasztalatokat kell egy folyamatos és működő rendszerré változtatni. A kapitalizmus és a szocializmus közötti alapvető különbségek egyike a nép széleskörű részvétele, melyre építeni kell. Mialatt a kapitalizmus abban érdekelt, hogy lehetőleg minél több embert kizárjon a hatalomból, a szocializmusnak a puszta létezéséhez is arra van szüksége, hogy kifejlessze az emberek jelenlétének és a döntéshozatalba való bevonásának a teljes potenciálját. A normális szocialista államnak átfogó demokratikus tanácsadónak kell lennie a forradalmárok között.

És az ebben a tekintetben a mélyreható hiányosságok, melyek nálunk még mindig fennállnak, komoly problémát jelentenek. Szükséges, hogy a követendő útról szóló döntés egy országos, nyílt vita eredménye legyen minden kulcsfontosságú problémáról, így vonva be a népet a döntésbe. Ennek tekintetében kontraproduktív dolognak tartom, hogy először is Raúlnak a Camagüey-ben 2007. július 26-án elmondott beszéde után az egész országban lezajlott viták eredményeit titokban tartották, másodszor pedig azt, hogy azokat az lépéseket, amelyeket ez alapján hoztak meg, csak a forradalmi vezetők egy szűk köre vizsgálta és határozta meg anélkül, hogy a nép ebben részt vett volna. Az is a véleményem, hogy a pártkongresszus megtartását nem szabad tovább elhúzni. Ennek szükségessége egyre nyilvánvalóbb.

Azon tényezők között, melyek lehetővé tették a Szovjetunió összeomlása utáni különleges időszakban való kitartást van három, ami különösen fontos. Először is a legjelentősebb volt ezek között Fidel jelenléte, az ő óriási politikai és morális tekintélyével, mely a legfontosabb összetartó elem volt, ami szembeszállt a kihívásokkal.

A második, hogy az akkori generációnak sokkal szorosabb és erősebb személyes kapcsolata volt a forradalom kezdeti éveivel, annak epikus és romantikus pillanataival, az analfabétizmust felszámoló kampánnyal, a Disznó-öböllel és az angolai kampánnyal. Egy olyan 80-as években élt, melyben a fogyasztás és a szociális igazságosság viszonylag magas szintű volt. A harmadik pedig az volt, hogy az ellenállás felszítására alkalmazott érvek főként politikaiak voltak: felhívás egy olyan néphez, mely tisztában volt vívmányaival, tudta, mi a tét és nem szeretett volna függetlenségét elveszítve újból rabszolgasorba süllyedni, és amelyik kész volt szembeszállni minden kihívással és meghozni minden áldozatot.

A mai helyzetben egy új különleges időszak küszöbén sajnos teljesen más feltételek állnak fent. Fidel, legalábbis formálisan, már nem állami és forradalmi vezető, és magas kora, valamint súlyos betegsége miatt, mely csaknem az életébe került, fizikailag legyengült.

A történelmi vezetés többi tagjai is elérik biológiai határaikat, és a forradalmi vezetés újjáépítése még nem záródott le. A jelenlegi fiatal generáció tapasztalatai kizárólag a különleges időszakra korlátozódnak annak mélyreható gazdasági, politikai és szociális ellentmondásaira, melyeket a mi kubai társadalmunk okozott, és többé-kevésbé még a mi szép és szent lányainkat: az egészség- és oktatásügyet is megtámadták. Az egészség- és oktatásügy folyamatos kiüresedése azoknak az értékeknek, szellemnek és szocialista életmódnak a felbomlásához vezettek, melyeket ötven éven át gyakoroltunk.

Ezen generáció számára az igazságosságról és a forradalom támogatásáról szóló beszédek semmit sem jelentenek, vagy rosszabb esetben túlhaladott, régi, banális és nevetséges frázisoknak tartják őket.

A jelenlegi helyzetet csupán pragmatikus gazdasági intézkedéseket kereső felhívásokkal próbálják megoldani, és nem támaszkodnak népünk politikai tartalékainak mozgósítására. Politikai rendszerünk az elmúlt ötven évben szinte kizárólag Fidel vezetésén és karizmáján alapult. A nép teljes bizalma ítéleteiben és vezetésében sikeresen biztosította az ország egységét, mely megvédte a forradalmat és a szocialista projektet, és lehetővé tette az imperializmus minden támadásának visszaverését. De az általa hátrahagyott vákumot nem tudja egyetlen személy sem betölteni. Végül csak egyetlen garancia maradt, hogy a hatalom nem jut olyan emberek kezébe, mint Roberto Robaina (egykori kubai külügyminiszter, akit 2002-ben kizártak a Kommunista Pártból, mert nem engedélyezett kapcsolatokat folytatott külföldi politikusokkal és üzletemberekkel.), Carlos Lage (a politikai bizottság egykori tagja), Felipe Pérez Roque (egykori külügyminiszter), Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin és meg sokan mások. Ez pedig a politikai modell átalakítása és a munkásdemokrácia és a népi ellenőrzés kiterjesztése.

Nagyon fontos, hogy egy egyesült, erős kommunista pártunk van, nagy belső demokráciával és olyan környezettel, mely lehetővé teszi a forradalmárok közötti szabad, nyílt vitát.

Egyike a forradalmi alternatíva folytatását fenyegető legnagyobb veszélyeknek a széleskörben elterjedt depolitizáltság és dezideologizáltság, mely a fiatalok jelentős részénél tapasztalható. A hivatalos vita ezt a folyamatot önkéntelenül is erősíti, mivel a hangsúlyt a pragmatizmusra helyezi, és nem a politikai mozgatórugókra. Ahogyan én látom, a "praktikus megoldásokra" való felhívások kombinálása az öntudatra, akaratra és morálra ható absztrakt felhívásokkal nagyon csekély eredményt hoztak.

Bár fájdalmas elismerni, sok párhuzamot ismerhetünk fel a mai Kuba és a 80-as évek Szovjetuniójának helyzete között. Ez a gondolat önmagában is vérfagyasztó, és égnek áll tőle a hajam, mivel ez utóbbinak a végeredménye katasztrofális volt, melyet mindenáron meg kell akadályoznunk. A hasonlóságokat komplex szociális és gazdasági összefüggésben figyelhetjük meg: a fiatalok politikai közönye, bürokratikus nehézkesség, korrupció és pazarlás még azokban az intézkedésekben is, amelyeket a problémák megoldására találtak ki.

A legveszélyesebb kapitalista restauráció abból a látszólag forradalmi beszédből származhat, mely szerint szociális vívmányaink megőrzése mellett abba kellene hagynunk a "keményfejűséget a gazdasági dolgokban", "modernizálni kell", "alkalmazkodnunk kell a realitásokhoz", "el kell fogadnunk az elkerülhetetlent", "meg kell nyitnunk magunkat a világ és a piac előtt" annak minden hatalmával, ellentmondásával és következményével együtt.

Ennek a látásmódnak a megkoronázása a nacionalista csábítás lenne, az az elképzelés, hogy mindannyian kubaiak vagyunk, elég volt a belső harcokból, képesek vagyunk egy nemzeti projekt felépítésére, mely előnyös mindenki számára, elérünk egy békés kompromisszumot, és mindezt természetesen a szabad piacgazdaság talaján.

Ez az elképzelés utópisztikus és veszélyes, mint minden más próbálkozás az ellenforradalom, legyen az külső, vagy belső, ártalmatlannak való feltüntetésére. Ebben az esetben még időnk sem lenne véleményünk alapos megváltoztatására.

Olyan jövőképük van, mely alapvetően különbözik a miénktől, és a kettőt lehetetlen összeegyeztetni. A forradalomnak mindenkiért és mindenki javára folytatódnia kell, de ez csak akkor lehet sikeres, ha a hatalom a dolgozó többség kezében marad, és ezt a hatalmat megvédjük azoktól, akik meg akarják dönteni.